A magyar–oszmán küzdelem több évszázados története az 1389. évi első rigómezei csatával vette kezdetét. A szerbek rigómezei veresége azt jelentette, hogy immár Magyarország ellen is megindultak az oszmán hódítás első fázisát jelentő pusztító betörések. Ezek hatását mutatja, hogy az ország déli megyéiben nem egy jelentős helység már az 1390-es években végleg elpusztult. A néhai Himfi Benedek bánnak, I. L ajos híres bárójának leányát ekkor hurcolták el török portyázok a Temes megyei Egerszegről. A folyamatos török betörések olyan, a mongol invázió óta nem tapasztalt változásnak voltak a jelei, amelyek a magyar kormányzatot korábbi külpolitikájának gyökeres átalakítására kényszerítették.

A nehéz körülmények között trónra jutott Zsigmond király 1389-től évente hadjáratot indított a török betörések megtorlására, 1392- ben már egy kisebb nemzetközi koalíció élén. Ez utóbbi sereg átkelt a Dunán, és megpróbálta csatára kényszeríteni a személyesen felvonult Bajezid szultánt, aki azonban kitért az összecsapás elől. Nem először történt, hogy magyar oldalon alábecsülték a hagyományos keleti hadviselés fortélyait alkalmazó oszmánok erejét. Az 1392. évi hadjárat látszólagos sikere ugyanis, akárcsak fél évszázaddal később Hunyadi hosszú hadjárata, azt a meggyőződést érlelte meg a magyar kormányzatban, hogy az oszmánok ereje egyetlen, nagyszabású hadjárattal megtörhető.

A meggyőződést tovább erősítették a következő évek eseményei. 1394 őszén Bajezid szultán vereséget mért Mircea havasalföldi fejedelemre, és saját jelöltjét, Vladot ültette helyette a trónra. Mircea a vereség után Magyarországra menekült, és Zsigmondtól kért segítséget. A magyar király 1395-ben személyesen vonult a törökbarát vajda ellen, és visszaültette a trónra Mirceát. A hadjárat során sikerült visszafoglalni a Duna mentén álló Kisnikápoly várát. Mi több, a bosszúból Magyarország déli megyéire törő török sereget a temesi ispánok legyőzték. Úgy tűnt, hogy megérett az idő a felborult erőegyensúly helyreállítására.

Zsigmond nagyszabású diplomáciai offenzívával kívánta megalapozni a hadjárat sikerét. A középkori lovagi eszmény utolsó virágzását élő európai nemesség az egyházszakadás ellenére is kedvezően fogadta a keresztes hadjárat tervét. Nemcsak a lovagság „őshazájából”, Franciaországból és a Valois hercegek által uralt Burgundiából érkeztek lovagok, hanem Angliából, Lengyelországból, a német fejedelemségekből és városokból is. Velence flottát szerelt föl, csatlakozott a johanniták nagymestere és természetesen az oszmánok által leginkább fenyegetett Bizánc. Zsigmond diplomáciai ügyességének és a kedvező nemzetközi helyzetnek köszönhetően utoljára sikerült Európa elitjét a nagy cél, az oszmánok kiűzése érdekében egyesíteni.

A nemzetközi kontingens oroszlánrészét a franciák és burgundiak alkották. Legpontosabban a burgundi trónörökös, Félelemnélküli János kíséretét alkotó kontingenst ismerjük, amely 108 lovagból, 107 lovagi módon harcoló, de nem lovagi rendű lovasból, 12 íjászból és 22 számszeríjászból állt. A francia–burgundi kontingens többi részét a krónikás Froissart 1000 főre (lovagok és nem lovagi rendű lovasok) teszi, ami igen megbízható becslésnek tűnik. Ha az íjászok és számszeríjászok száma ugyanúgy aránylott a lovagokéhoz, mint János gróf kíséretében, lehettek mintegy másfél százan. Mindent összevetve tehát a francia–burgundi sereg harcra kész tagjainak létszáma aligha haladta meg a másfél ezret. Mivel a többi náció által kiállított csapatok nagyságban meg sem közelítették a francia–burgundi kontingenst, a teljes keresztény koalíciós haderő nagyságát, a magyarokat és havasalföldieket nem számítva, semmiképpen nem tehetjük 5000 főnél többre. Ez még mindig igen tekintélyes létszám, figyelembe véve, hogy nem gyülevész keresztes hadról, hanem az európai lovagság harci tapasztalatokkal bíró krémjéről volt szó. Vezetői között olyan tekintélyes vezéreket látunk, mint Philippe d’Artois, Franciaország connétable-ja, vagy éppen a híres Boucicaut marsall (e cím a magyar lovászmester megfelelője volt).

Magyar oldalon is nagyon komoly előkészületeket tettek. Zsigmond mozgósította a teljes nemességet, de az így felálló sereget, mivel támadó hadjárat készült, csak a határok biztosítására tudta igénybe venni. Zsigmonddal tartottak viszont azok a tehetős köznemesek, akik megengedhették maguknak a lovagi felszerelést, és jövendő adományok reményében érdemesnek látták elkísérni uralkodójukat a törökök ellen. A magyar sereg magvát azonban azok a katonák alkották, akiket a méltóságviselő bárók és udvari familiárisok fogadtak fel a királyi jövedelmek terhére. Az így kiállított sereg biztosan nem haladta meg a tízezer főt, de jelentős része az elmúlt esztendőkben már tapasztalatot szerzett a török elleni hadviselés fortélyaiban. Ugyancsak Magyarországról vitte magával a sereg az ostromokhoz szükséges felszerelést, az ágyúk és a hagyományos ostromgépek zömét is. Mindent összevéve nem tűnt alaptalannak Zsigmond optimizmusa, aki állítólag kijelentette: „annyi a lándzsánk, hogy az eget is fenntarthatnánk, ha ránk szakad”.

A Budáról nyár derekán elinduló koalíciós hadsereg Orsovánál kelt át a Dunán, és a folyó déli partján, az útjába eső kisebb várakat elfoglalva haladt előre. Szeptember közepén ért Nikápoly vára alá, ahol Mircea vajda az előző évben Zsigmonddal kötött szerződés értelmében néhány ezer ember élén csatlakozott hozzá. A román kontingenssel együtt a sereg létszáma talán 25 000 főre rúghatott.

A várostromok, főleg pedig Nikápoly elhúzódó ostroma, sok vitára adtak okot a történetírásban. Akárcsak az 1444. évi hadjárattal kapcsolatban, ezúttal is felvetődik a kérdés, hogy az alapvetően lovasokból álló sereg miért nem tört egyenesen előre Konstantinápoly fele, hogy egyesüljön a bizánciakkal. Egy döntő keresztény győzelem esetén a még meg sem erősödött balkáni török uralom minden bizonnyal egy csapásra összeomlott volna. A kényelmes tempót inkább az a meggyőződés indokolhatta, hogy Bajezid szultán, akárcsak 1392-ben, ezúttal is ki fog térni a keresztény sereg elől. Valószínű továbbá, hogy a Dunától sem akartak elszakadni, amely az utánpótlás biztosításának legkönnyebb módját jelentette.

A szultán azonban másképp cselekedett. Gond nélkül átszállította seregeit a tengerszorosokon, és megindult Nikápoly felmentésére. Az oszmán sereg létszámának megállapítása még nehezebb, mint a koalíciós seregé. A janicsárok létszáma II . M urád idején érte el a 3000 főt, ekkor tehát még biztosan kevesebben, talán kétezren lehettek, íjjal felfegyverezve. Az oszmán sereg nagy részét a szpáhik, illetve könnyűlovas íjászok tették ki, bizonytalan létszámban; annyi bizonyos, hogy török oldalon sem lehetett harmincezernél sokkal több katona. Az erőviszonyok tehát, legalábbis a számok szintjén, kiegyensúlyozottak voltak. Nikápolynál a keresztények nem számbeli kisebbségük, hanem fegyelmezetlenségük és a török taktika ismeretének hiánya miatt szenvedtek katasztrofális vereséget.

Bajezid szultán a hagyományosnak nevezhető módon állította föl seregét Nikápolytól délre, dombokkal szegdelt, nehezen belátható terepen. Középen foglaltak helyet a janicsárok akiknek sorai előtt földből és karókból erős védsáncot emeltek. A janicsárok mellett kétoldalt álltak a szpáhik, előttük pedig a könnyűlovas íjászok. Végül a dombok fedezékében mintegy 5000, részben szerb lovas képezte a tartalékot. Jól látható, hogy a török sereg felállása alapvetően defenzív jellegű volt, mint mindig, ha nyugati típusú páncélos lovagsereggel állt szemben.

A koalíciós sereg felállása meglehetősen homályos. Aligha lehet kétséges a források állítása, amely szerint a csatát megelőző haditanácson homlokegyenest eltérő nézetek csaptak össze. Ez volt az első eset, amikor nemcsak a nyugati lovagok, de magyar társak is a teljes oszmán sereggel álltak szemben. Merész Fülöp burgundi herceg kifejezetten parancsba adta fiának, János grófnak, hogy mindig ő haladjon a keresztény sereg élén. Valószínű, hogy a teljes páncélzatot viselő francia és burgundi lovagok fölényben érezték magukat nemcsak a könnyűlovas íjászokkal, de a lényegesen gyengébben vértezett szpáhikkal szemben is. Talán ez lehetett az oka, hogy szakítottak az angol íjászokkal szemben 1356 után követett gyalogos harcmóddal. Zsigmond és a magyar bárók, valamint a havasalföldiek, akik az elmúlt években belekóstolhattak a törökök alapvetően keleti jellegű, cselvetésre épülő taktikájába, óvatosabb felállást javasoltak. A csatát a viszonylag nagy létszámú magyar és román lovasság kezdte volna, hogy a francia lovagok még a szpáhik újrarendeződése előtt felmorzsolhassák a janicsárok ellenállását. A nikápolyi és későbbi tapasztalatok fényében egyértelműen leszögezhető, hogy a begyakoroltan manőverező janicsárok szétszórása lovasrohammal lehetetlen volt, de az adott helyzetben a lovagok gyalogos harca vagy föl sem merült, vagy a terv azonnal megbukott a büszke franciák és burgundiak ellenállásán.

A csata napján mindenesetre a francia–burgundi kontingens foglalt helyet az első vonalban. A második harcrendben álltak a magyar sereg páncélos lovasai, valamint a nemzetközi erők maradék része, és a szárnyakra kerültek a román és magyar könnyűlovasok. Az íjászok és számszeríjászok száma olyan csekély volt, hogy támadás esetén semmilyen szerepet nem játszhattak.

A csata lefolyását nem tudjuk pontosan rekonstruálni. A rendelkezésre álló források többsége ugyanis olyanoktól származik, akik ott sem voltak Nikápolynál. Későbbi analógiák alapján feltehető, hogy az irreguláris török lovasság felvonulását, majd megtorpanását a franciák támadásnak értelmezték, és maguk is megindultak előre. A törökök szokás szerint visszavonultak, majd a janicsárok előtt szétváltak. A nyomukban előretörő lovagok között súlyos pusztítást végeztek a janicsárok nyilai, akik pedig túlélték a nyílzáport, a lovasok ellen emelt akadályoknál torpantak meg. Úgy tűnik, hogy a franciák csak ekkor próbáltak lovaikról leszállva alakzatba rendeződni, a szpáhik rohama azonban elsöpörte őket.

Ekkor érkeztek meg a második harcrend lovasai, akiknek rohama visszanyomta a szpáhik arcvonalát. Ebben a pillanatban úgy tűnhetett, hogy a rosszul eltervezett francia attak ellenére sikerül megfordítani a csata menetét. A szultán által tartalékban hagyott lovasság rohama azonban oldalba kapta a keresztények második vonalát, és ettől kezdve nem lehetett többé megmenteni a helyzetet. A nyugati források a magyarokat és havasalföldieket vádolják megfutamodással, de aligha van igazuk. Nincs abban semmi meglepő, hogy a második hullámban érkező, egyébként is könnyűlovas románok tudtak leghamarabb egérutat nyerni, míg a lovaikról leszállt franciáknak esélyük sem volt a menekülésre.

A legsúlyosabb veszteségeket természetesen az első vonalban rohamozó francia–burgundi lovagok szenvedték el. Maga János gróf megmenekült ugyan a haláltól, de oszmán fogságba esett, és kiváltása csak velencei kereskedők által folyósított óriási kölcsönök segítségével volt lehetséges. Kiváltása apjának, Fülöp burgundi hercegnek mintegy félmillió dukátba (nagyjából ugyanannyi aranyforintba) került; ez az összeg magasabb, mint Zsigmond király egy esztendei magyarországi bevétele. Fülöp herceg még évekkel a csata után is komoly összegeket fizetett a csata azon túlélőinek, akik költségeik és váltságdíjuk kifizetése miatt súlyos anyagi helyzetbe kerültek.

Magyar részről ugyancsak sokan kerültek fogságba. Zsigmond király hajón menekült a csatatérről, és csak több hónapi kalandos utazás végén, 1397-ben, Dalmácián keresztül tért vissza Magyarországra. Az ő szempontjából a csata legsúlyosabb következménye az volt, hogy – bár önhibáján kívül, de – neki kellett viselnie a vereség ódiumát. Mivel egyébként sem volt született hadvezér, sokkal inkább kiváló diplomata, a kudarc emlékét később sem tudta fényes győzelmekkel feledtetni.

Sokkal rosszabbul járt uralkodójánál a nádor, Jolsvai Leusták, aki az oszmánok fogságába esett. Jóllehet „csupán” hatvanezer forint váltságdíjat követeltek érte, az összeget az ország egyik leghatalmasabb családja még birtokai jórészének zálogba vetésével és eladásával sem tudta előteremteni: a nádor évekkel később török fogságban halt meg. Ugyanígy járt számos ismert és ismeretlen magyar katona, akikről gyakran csak annyit tudtak, hogy „nyomuk veszett” a törökökkel vívott csatában.

A nikápolyi csata legfőbb tanulsága az volt, hogy a rendkívül fegyelmezett, begyakorlott, az európaiak által rég elfeledett keleti taktikai elemeket alkalmazó oszmán hadsereget nem lehet alkalmi módon összegyűjtött, a szükséges tapasztalatokat nélkülöző lovagseregekkel legyőzni. Zsigmond a maga részéről levonta a következtetést, és uralkodása hátralévő hosszú periódusában nem próbálkozott többé a nikápolyihoz hasonló grandiózus vállalkozással. Helyette lefektette annak a végvárrendszernek az alapjait, amely csaknem százhúsz esztendőn keresztül útját állta az egyre fokozódó oszmán nyomásnak. Nikápoly eszméjéhez később, mint látni fogjuk, Hunyadi János tért vissza rövid időre, de két súlyos vereség őt is rádöbbentette, hogy a megváltozott erőviszonyokat nem lehet többé figyelmen kívül hagyni.

(Idézet Pálosfalvi Tamás: Nikápolytól Mohácsig 1396–1526 (Zrínyi Kiadó, Budapest, 2005) című könyvéből.)